... de a folytatás: Conducator, Első Titkár, Президент.

Igen, általában sikeresek. Ideig-óráig. Sokszor, túl sokszor, ennél tovább, túl sokáig...
Ennek jó oka van, amit mindenki ismer. Az ok az, hogy előnyben vannak, lépéselőnyben. Mint a bűnöző, aki ismeretlen mindaddig, amíg a bűnt el nem követi. Csak ezután lehet fellépni ellene, törvényeket hozni hasonló esetekre, eljárni, levonni a tanulságokat. Lassú, nehézkes folyamat...

Máshogy megközelítve, az ilyenek hallatlan lépéselőnyben vannak, miután maguk  (és csapatuk) dönthetnek rövid úton, nem bíbelődve közvéleménnyel, demokratikus döntési mechanizmusokkal. Amíg az ilyesmivel bajlódók lassan döntenek, a döntés esetleg kevésbé hatékony, mert túl sok álláspontra kell tekintettel lenniük, addig a a Führerek, Ducék, Első Titkárok gyakorlatilag egyszemélyi döntése ellentmondás nélkül megszületik és megtörténik ennek a végrehajtása is. A hatalmi szó beszél, nevezzük diktatúrának, vagy "demokratikus centralizmusnak".
Ezért a birodalmak sok esetben hosszú ideig fennállnak, stabilak. A Római Birodalom majd 1000 évet megért! Bukása leginkább belső gyengülésének tudható, amit újabban sokan a kereszténység államvallássá emelése következményeinek tulajdonítanak. De ne kalandozzunk el...

A diktatúrák is hatékonyak. Stabilak is, amíg fennállnak - egy ideig. Az idő, amig stabilak, alapvetően három dologtól függ, ahogy látom:
- Az első, hogy mit tudnak cserébe szállítani a  klienseknek és a lakosságnak.
- A második, hogy a belső elégedetlenséget milyen mértékű kényszerrel és erőszakkal tartják kontroll alatt.
- A harmadik, hogy milyen mértékben sértenek külső érdekeket és ezek milyen erősek.

Mindhárom szempontra találunk beszédes példákat a közelmúltból, még a saját időnkből is.

Hitler és nácijai szállítottak!  Ezen "szállításokkal" meg lehetett venni a lakosságot. (Sajnálatos, de működő jelenség.) Szállítottak gazdasági fellendülést (jó részben a fegyverkezés által - tarthatatlan távlatilag), szállítottak stabilitást (na, erre figyeljünk, ez régóta működő érv, lásd rendpártiak, ami végül visszaüt!), szállítottak megújult nemzeti önérzetet (milyen ismerős, ugye?). De mindennek ára és következménye volt - de milyen!

Sztalin is szállított valamit, de valójában nem azt, amit sikerült elhitetnie a lakosság széles rétegeivel. Egy szegény sorsú, háborúba hajszolt lakosságnak a lenini ideológia és elképzelés alternatívát nyújtott. A szegények, alárendeltek önrendelkezésének, elnyomás alóli felszabadulásának, felemelkedésének alternatíváját. (Az első kettőből már kezdettől szinte semmi sem valósult meg, a harmadikból valamelyest torz módon -később- sok, de nem elég.) Sztalin azt a hitet szállította (kíméletlen kényszerrel, erőszakkal fűszerezve), hogy mindez megvalósul, éppen most megtörténik. Pedig éppen valami más történt. Egy hitet szállított és jaj volt annak, aki nem hitt! Jólétet, szabadságot nem szállított... Azért volt, amit mégis. Ipari fejlődést (de milyen áron!), "stabilitást" (ez kb 20 millió halottba került), ideológiával átszőtt általános oktatást, végül katonai hatalmat. (Szállította még a Birodalom növekedését és hatalmának erősödését is.) Maga nem bukott meg, előbb meghalt. Bár ki tudja, a halála talán nem volt természetes... A következmények, a folytatás az utódállamokra maradtak.

Hogy állunk az utódállamok - maga a SZU és a szatelit-országok -esetével, mit szállítottak ezek?
A SZU esetében nem igazán sokat, pusztán a valóságot. Sztalin után ideje volt az ígéret beteljesedésének. Szabadság, önállóság - hát ebből nem sok lett. Világhatalmi pozíciót szállított a rendszer, de ebből a lakosságnak nem sok haszna volt. Az anyagi jólét sem akart előállni. A legjobb kísérletet Hruscsov tette. El is ért valamit, de igazi szabadságot persze nem adhatott, a SZU végül alapvetően a sztalini alapokra épült. Az ettől való megválás kísérlete (Gorbacsov) egyben a véget is jelentette.
A szatelit államok rendszerei is szállítottak, sokaknak! Felemelkedés lehetőségét, sőt valódi felemelkedést korábban reménytelen helyzetű, szegénysorsú osztályoknak. Elnyomástól, rasszista üldözéstől való megszabadulást korábbi üldözötteknek, akik ezért az új rendszer hívei lettek - sokáig. De a felemelkedésnek határai voltak, amik idővel egyértelművé váltak. Ezek a határok viszonylag alacsonyak voltak.  Anyagiakban, szellemi-erkölcsi fizikai szabadságban. (Ebbe besegített a magasabb életszínvonalú "nyugat" is, de főleg a rendszer beépített fékjei.) Amit a rendszer szállítani volt képes, végül nem bizonyult elegendőnek, a világ egy másik része sokkal-sokkal tovább jutott, többet tudott szállítani a lakosságának. Amint ehhez a szatelit rendszer közelíteni próbált liberalizálással, a kényszer enyhítésével, a rendszer összeomlott.

Hasonló folyamatok játszódnak le manapság a világ különböző helyein. Jó példa Venezuela, vagy Irán (van más példa is, de ez túl messzire vezetne). Ezek is szállítottak valamit, széles rétegek akaratának feleltek meg - kezdetben.

Összefoglalásként erre a pontra: a hatalom erőszakos módon való megtartásának rendszerei sokszor szállítottak még jelentős eredményeket is, de pont az erőszak és az esetleges ideológia (aminek a megvalósulását az erőszak igyekszik biztosítani) hibái, hiányosságai, merevsége és belső ellentmondásai végül ezen rendszerek vesztét okozzák.

Hosszúra nyúlt az első pontot tárgyaló fejtegetés, ezért a másik két pont tárgyalását igyekszem rövidebbre fogni - nem felejtve az alaptémát.

A második pont a belső elégedetlenség és az ezt lefojtó kényszer szerepe a Führerek, Ducék, Első Titkárok világának élettartamát illetően.

Hitlernél monumentális volt az erőszak szerepe! Valódi, komolyabb belső ellenzék  (már a sikerek kezdeti szállítása miatt is) nem alakulhatott ki. Az ilyeneket fizikailag megsemmisítették, táborokba zárták, halálosan megfélemlítették. Elégedetlenség csak a háborús kudarcok, veszteségek utolsó időszakában alakult ki, de ez sem volt átütő. Részben a régi félelem és terror is dolgozott az utolsó pillanatig, részben az ország védelmét sokan prioritálták - a sokéves propaganda még hatott. Hogy mi lett volna egy náci győzelem esetén? Félek a választól...
Minden esetre látom, hogy a belső elégedetlenség kérdése kapcsolatban van azzal, mit képes szállítani a sajátjainak egy erőszakon alapuló rendszer.

Mussolini bukása (ami szintén kezdeti monumentális erőszakon alapulva indult, de Hitlerhez hasonlóan a sikeresnek mondható "szállítás" miatt konszlidálódott) szintén a háborús sikertelenség miatt bukott el. De itt a megmaradt belső elégedetlenek -normálisak- buktatták meg a Ducét. Maga a Fasiszta Nagytanács fosztotta meg a hatalmától, a szövetségesek sziciliai partraszállása után. Tán azt lehet mondani, nem volt elég monumentális a rendszer által gyakorolt erőszak. Maradtak belső ellenállók, máshogy vélekedni hajlandók. Ez, a sikerek elmaradásával és külső kényszerrel (harmadik pont később) elhozta a véget.

Sztalin nem követte el ezt a hibát! Belső ellenálló nem maradt, a kényszer, a terror a tökéletességig lett fejlesztve. Sikeres volt a propaganda is (lásd az első pont tárgyalását: mit szállított Sztalin az "övéinek".) Sztalin feltehetően nem bukott volna meg a belső elégedetlenség és az ezt lefojtó erőszak miatt. Ehhez az erőszak túl monumentális volt. Meg szállított is valamit. Talán-talán bukott volna a potenciális riválisaiban keltett belső félelem miatt (palotaforradalom) - ami talán meg is történt (lásd halálának körülményeit)... Végül bukott volna a később tárgyalandó harmadik pont miatt. Bár ha Hitlerrel szövetségben marad, érdekesen alakulhattak volna a dolgok. De egy ilyen szövetség nem maradhatott volna fenn sokáig. Ezt pont a diktatúrák belső logikája mondja. Két dudás a csárdában, főleg ilyen kíméletlenek, ilyen közel egymáshoz... Valódi, tartós szövetségnek csak demokráciák között van esélye.

Mi a helyzet az elégedetlenek és az erőszak terén a szatelit államokban? Hát igen, akadt mindkettőből! A kezdeti időkben (sztalini évek) erőteljesen, durván és nem palástolva pályán kívülre helyezték a korábbi hatalomgyakorló osztályokat és ezek közönségének jó részét. Időnként olyanokat is, akiket nem lett volna szükséges és vétleneket is. Messze nem olyan arányban, mint amit a Népek Nagy Tanítója alkalmazott, de egyéb hibákkal együtt mégis túl sokat. Ezt mutatták a Nagy Tanító halála utáni törvényszerű reakciók Lengyelországban, Kelet-Németországban, Magyarországon. A katarzisok után a helyzet konszolidálódott, természetesen ez is bizonyos erőszak alkalmazásával. Később elég volt az erőszak lehetőségének köztudatba cementálása is (tipikus példa erre egy területen az öncenzúra). A kényszer-erőszak lebegtetése (a tényleges alkalmazás helyett) lehetővé tett egy konszolidációt, ahol ezek a rendszerek végre szállíthatták azt, amire a szisztéma képes volt. Ez sokak számára ha nem is volt maga a földi paradicsom, de elfogadható életet nyújtott, reménnyel egy további kiterjedésre, egy naiv hithez hasonló ideológia szerint. Sokaknak, főleg annak fényében amit jelenleg átélnek, a hanyatlás és bukás előtt kb 20 éves időszak stabilitást, kiszámíthatóságot, a kirívó egyenlőtlenségek távolléte miatt a század legjobb időszakát jelentette. (Ez természetesen Magyarországra vonatkozik.) Másoknak nem azt...
A rendszer végül elérte határait (amik nem voltak túl magasak), ahogy már korábban is említettem, és ez a meglévő irritáló momentumokkal, a nyugat nyújtotta színvonal mögötti növekvő lemaradás behozhatatlanságának tudatával, a megváltoztathatatlanság miatt felgyülemlő ingerültséggel együtt potenciális belő válság kialakulásához vezetett. Ebben a helyzetben találta a "tábort" Gorbacsov szerencsétlen, naiv kísérlete a rendszer bizonyos fokú demokratizálására (innen a régi hívek mai idegenkedése a demokrácia iránt), aminek eleme az erőszak csökkentése is volt.

Az erőszak... Ahogy ez, illetve ennek lebegtetett veszélye megszűnni látszott, az eddigi valóság összeomlott - a rendszert nem akarták fenntartani elegen (pedig ebben bízott Gorbacsov), eljött a vég... Sajnos nem írhatom, hogy valami jobbnak a kezdete, ez ma nem egyértelmű, de legalább annak a lehetősége - akkor!

Marad végül a harmadik pont; a külső érdekek sértése, mások kihívásának szerepe a Ducék, Első Titkárok, diktatúrák és birodalmak fennmaradásának és bukásának esélyeit illetően.
Már nem tudom, melyik napjainkban szereplő, vagy szerepelt politikus bölcs mondása, hogy a politika a lehetséges művészete. A jó politikus tehát nem akarja túllépni a lehetséges határait. Nem lépi át erőszakban, elérhetetlen célok kitűzésében és mások kihívásában sem. Ezt felméri, a határokat ésszerű kompromisszumokkal tágítja, de nem lépi át. Átlépni persze lehetséges, de ha a megtartható lehetséges határait átlépte, a lehetetlen talaján találja magát, ami definíció szerűen bukáshoz vezet, miután a lehetetlent megvalósítani nem lehetséges.

A Római Birodalom ezt felmérte, amikor végül feladta a brit szigeteket. A limesz nyugati része a barbár germán törzsek területén húzódott - innen már nem akart visszavonulni. Pedig a hunok és mások is is fenyegették. Végül a két erős ellenfél túl sok lett a hanyatló, erjedő, legjobb napjait már túlélő birodalomnak. Talán meg kellett volna egyezni legalább az egyikkel, akár a visszavonulásról. (Ennek lett művésze a már más alapokra épülő Kelet-Római birodalom, Bizánc...)
Hitler és nácijai mesterei lettek úgy a kihívásnak, mint a lehetséges határainak feszegetésének. Ruhr-vidék katonai megszállása, Ausztria bekebelezése, Szudétaföld. Eddig volt lehetséges. Végül Csehszlovákia megszállása (még mindig lehetségesnek látszott), majd Lengyelország megszállása és felosztása a SZU-val. Ahogy ma tudjuk, ezzel lépték át a határt. Ami ezután jött és sokáig lehetségesnek látszott: Nyugat-Európa megszállása, végül a SZU megtámadása, már a lehetséges határainak átlépését jelentette.
Ugyanez vonatkozott a magyar politikára. A revans és a konc reményében csatlakoztak Hitlerhez, végül a SzU megtámadáshoz csatlakozva végképp a határ másik oldalára kerültek.
A nácik és szövetségeseik, a Tengelyhatalmak kihívták maguk ellen a világ demokrata rendszereknek nevezhető részét. Kezdeti előnyben voltak, mint a durva diktatúrák, tekintélyuralmi rendszerek általában. Talán-talán még eredményesek is lehettek volna, ha nem hívják ki maguk ellen korábbi szövetségesüket, egy másik ilyen rendszert, a SZU-t. De a diktatúrák törvényszerűsége működött, kihívták. Végül összefogott ellenük minden kihívott és elérte őket a vég.
A sztalini SZU kihívta maga ellen, megindítva a hidegháborút, a világ nem kommunista jövőt akaró részét. Ebben a törekvésben követték őt a szovjet vezetés későbbi generációi. A cél elérése nem volt reális, nem volt lehetséges, ugyanakkor felemészetette a kihívó anyagi és morális lehetőségeit. Az életszínvonal sem javult az alacsony szintről, hiánygazdaságként működött az utolsó pillanatig. A belső erőszak enyhülésével egy szinte halk sóhajtással vége lett.
Ma a putyini Oroszország és az IS (valamint egyéb iszlamista mozgalmak) a jelenlegi nagyobb kihívók...
.....

Az eddigiek, ha hosszú kitérőnek is tünnek, kapcsolódnak a címben felvetett témához, amihez végül véglegesen visszakanyarodok most és itt. Azzal, hogy kérem azokat, akik eljutottak eddig az olvasásban, gondolkodjanak el azon, milyen következtetést lehet levonni az eddigiekből a diktatúrákat és ideológiai, vagy gazdasági-ideológiai rendszereket erőszakkal fenntartó diktatúrák, birodalmak kilátásait illetően. (Lesz még egy alapos zárógondolat is itt alább...)
Magam, azon túl, hogy úgy látom, az ilyen rendszerek sikere, de egyben bukásának oka is az erőszakban keresendő (hogy mikor, lásd az eddigieket), hozzátennék egy alapos gondolatot.

Az erő, erőszak, forradalmi erőszak szerepéről. (Azon túl, hogy vezetés, vezető természetszerűen mindig mindenhol szükséges.)
Igen, vannak helyzetek, amikor a diktatúra, a kényszer szükségesnek ítélhető. Ezt már tudták a rómaiak, ahonnan a "diktátor" fogalom és szó is származik, még a császárság kora előtti Köztársaság idejéből. Fenyegetettség, válsághelyzet idején gyors, határozott cselekvésre, intézkedésekre van szükség. Hosszas vitáknak ilyenkor nincs helye, erélyes cselekvésnek annál inkább! Ilyen helyzetekben a szenátus kinevezett egy közbizalmat élvező Diktátort. Ezek, a feladat elvégzése után vagy visszavonultak, vagy nem. És itt kezdődnek a problémák... (Julius Caesar...).
Nagy veszélyeztetettség, háborús helyzet esetén életbe léphet hadi gazdálkodás, katonai törvények (martial low). Életet megnyomorító, fejlődést gátló, ordító elnyomást jelentő rendszereket elsöpörni akaró forradalmak esetén elkerülhetetlenek a forradalmi törvények. Ez erőszak, de amennyiben a forradalom jogos, ez is az. Egy haszontalan, igazságtalan és bajt okozott korszakot és képviselőit elsöprő mozgalom, új rendszer is erőszakhoz kell folyamodjon. A dolognak belső logikája van és jogossága is, ha a rendszer megdöntése jogos, morálisan és gyakorlati szempontokból indokolható. Mindez a demokratikusnak tekinthető játékszabályok mellőzését, egy személy, vagy csoport erőből történő irányítását tételezi fel. Ez a siker szempontjából szükségesnek tekinthető.
Aztán a veszély, háború, válsághelyzet elmúlik, a diktátor betöltötte szerepét, a rossz rendszert megdöntötték, az éhinség, szükségállapot elmúlt, a gyarmat felszabadult. A rendkívüli állapotból ideje lenne kilépni.
De a szabadságjogok sokszor nem térnek vissza, az elnyomás alóli felszabadulást még nagyobbra törő elképzelések követik, egyénileg, ideológiailag egyaránt. A diktátor-diktatúra marad, az erőszak is. Tán a vonatokat is tovább robbantgatják, bár ellenség már nincs a láthatáron.  A kör bezárult, egy új kör lefutása veszi kezdetét. Új, egyben régi...
Aki ezt nem látja be, végül valahol vesztes lesz. És erre ítél másokat is!