Ma, 2015 nov. 9-én 77. évfordulója van a német nácik által végrehajtott, "Kristallnacht" néven elhíresült eseménynek. Ez egyben az állam által jóváhagyott, sőt erre átruházott zsidóüldözés, jogfosztás, kitaszítás, majd fizikai megsemmisítés "hivatalossá" tételét is jelentette.

Magával az eseménnyel korábban külön bejegyzésben foglalkoztam, tárgyalva a magyarországi jelennel felfedezhető párhuzamokat:

http:/​/​Gordonblog.​nolblog.​hu/​archives/​2014/​04/​04/​Kristalyejszaka_​-​_​tanulsagokkal_​ujratoltve/​

Mindez ma is aktuális és megérne akárhány bejegyzést, de a lehangoló évfordulóval kapcsolatban ezúttal mégsem magát az eseményt, vagy ennek következményeit tárgyalnám. Olvasgatva a NOL cikkei és a NOLBLOG bejegyzései utáni kommenteket, valamint a bejegyzések egy részét, felötlik bennem egy, a svéd TV-ben egykor látott mélyinterjú egy hajdani svéd SS-önkéntessel. Még pontosabban az interjú tartalmával kapcsolatban felmerülő párhuzam azokkal, akik ezeket az irracionális, groteszk kommenteket és bejegyzéseket írják itt a Nol-on, a Nolblogon és biztosan máshol is.

Az interjú alanya huszonéves lehetett a háború idején. Önként jelentkezett az SS harcoló alakulataiba, ami ugyan nem volt mindennapos a semleges Svédország esetében, de kirívóan szokatlan sem volt (mint más, még megszállt ország esetében sem). Svédországban bizonyos háttérrel rendelkezett a náci ideológia, számos híve volt az "új európai rend"-nek, a fajelméleti alapú "rasszhigiéniai" törekvéseknek, az "újdarwinista" szemléletű társadalomképnek.

Emberünk ismertette a háborús szörnyűségekbe egyre mélyebben elmerülő pályályát és saját ideológiai-lelki pályafutását ezekkel kapcsolatban. Rémlik, mintha a tömeges emberirtások kapcsán, amiben részt kellett vállaljon, végül megálljt mondott volna esetében a lelkiismeret, de ebben már nem vagyok biztos. De nem is ez a lényeg, hanem egy, az interjút lezáró gondolata, ami megmaradt bennem és aminek párhuzamait vélem felfedezni a mi körünkben véleményt harsogó bloggerek, kommentelők esetében.

Az újságíró a riport végén valahogy összegzésre, a jelenre vetített következtetésekre és tanulság levonására szerette volna ösztönözni az interjú alanyát. Ez akkor, talán 50-60 évvel az események után nem tagadta meg teljesen akkori önmagát, bár természetesen elhatárolódott a rideg, kegyetlen,  emberség nélküli nácizmustól és annak tetteitől. De valahol mégis megérteni látszott akkori önmagát, mondván, ez az akkori világ egy része volt (márahol!) és ő, mint fiatal, valami magasabbat keresni akaró, akkor emellett kötött ki. Szenvedélyesen és aktívan! De lehetett volna akár más cél, más ideológia ennek a helyében, amiért lelkesedik. Majdnem akármi! Ez volt a zárógondolat...

Nos, igen, majdnem akármi!! Ez az az alapérzés, alapgondolat, amit felfedezek kommentelő, megmondó, "cikkeket" író sluggerek szenvedélyes itteni szereplésében.

Az egyik kommunistát játszik. Ennek a szerepében tetszeleg (miközben szélsőjobboldaliakkal povedál, nézeteiket osztja és egymásnak helyeselnek), egy fél év mulva tán ugyanilyen szenvedélyesen rájön, hogy ő valójában osztja a Jobbik ideáit és ezek propagandistája lesz. Mások sértődötten kénytelenek tudomásul venni az orruk alá dörzsölt sztalini embertelen rémségeket, vagy a hazai pártállami lét hátsó udvarát, de mivel a tényeket, vagy a maguk belső válságát nem tudják vagy nem akarják kezelni, a hírhozóra mérgesek, racionális válasz helyett zsidózásba, minden józan mértéket túllépő Amerika - és nyugat-Európa elleni irracionális és torz gyűlölködésbe menekülnek. Ez jelenti a csalódottságból, kiábrándultságból számukra a kiutat, vagy csak egyszerűen megkönnyebbülést.  Általános a szélsőségekbe való átesés és jobb híján a parttalan, irracionális gyűlölködésbe való menekülés. Van bűnbak, van kit eszelősen gyűlölni, kiadni a bennszorultat - ezügyben elmosódnak a határok, jobb és bal együtt menetel.

De a következmények!! Mint 1938-ban, bár most tán más a hangulatkeltés és esztelen gyűlölködés célpontja?

Szeretném tudni, van-e innen még visszaút. Szeretném tudni, hogy a torz és irracionális gyűlölködés végül a szélsőjobbhoz való sodródást eredményezi-e, vagy az idealizált "átkoshoz" ragaszkodók marginalizálódását, az önmegsemmisítő belső folyamat révén. Szeretném tudni, hogy a gyűlölködést, hamis képet és ábrándokat választók rájönnek-e hátralévő éveik során valamikor, hogy ez az út nem produktív és eszükbe idézik azt a kínai mondást, hogy a gyűlölködő bosszúálló jobb, ha mindjárt két sírt ás - az egyiket sajátmaga számára.

Szeretném tudni, hogy valóban "majdnem akármi" iránt elkötelelezni magunkat olyan luxus-e, amit egy gondolkodó ember megengedhet magának. Azt tudom, hogy nacionalista, mások rovására "eredményt" felmutatni akaró törekvés nem az!

Néhány évvel ezelőtt bizonyos port felkavart egy korábban sokra tartott szerző, Günther Grass aggkori zsengéje, egy nyilvánosságra hozott "szabad vers", amelyben Izraelt megvádolja azzal, hogy atombombával ki akarja irtani az iráni népet. Mindezt akkor, amikor (és azóta is) Irán nyíltan fenyegette Izraelt eltörléssel, fizikai megsemmisítéssel, amire pedig Izrael egyáltalán nem válaszolt hasonlóval. A dolog abszurd volt, de önmagában nem lett volna lényeges, ha "jóakarók" fel nem fújják és nemzetközi gumicsontot nem csinálnak belőle.Mert ilyen "jóakaróban" sajnos túlkínálat van, úgy hazai, mint nemzetközi szinten.

Most hasonló jelenség van kibontakozóban. Izrael miniszterelnöke egy hazai, nem jelentős beszédében  (a beszéd ominózus részét tartalmazó video itt látható:)

tett egy olyan néhány szavas állítást, amelyről, aki akar, olyan értelmezést sugallhat, hogy a miniszterelnök mentegetné Hitlert a Holokauszt kivitelezésében betöltött alapvető szerepét illetően - ami természetesen abszurdum. Ezt egyértelműen ki is jelentette a miniszterelnök.
Mindezt azért tette volna (a jóakarók szerint), hogy Hitlerről az elkövetett népirtás felelősségét az akkori jeruzsálemi főmuftira hárítsa (azzal megosztva), mondván, hogy ez javasolta nyíltan először a zsidóság fizikai megsemmisítését. Ez utóbbi (mármint a főmufti kendőzetlen javaslata egy nép fizikai kiirtását illetően) ugyan igaz, de az is világos, hogy ez egyáltalán nem zárja ki ill. cáfolja, hogy Hitler maga is hasonló "megoldásban" gondolkodott, amit aztán, mint ismert, el is határozott és pribékjei végre is hajtottak, elkövetve ezzel az emberiség eddigi legnagyobb bűnét. A végső felelősség is Hitleré ezért természetesen, ami felől Netanyahu sem hagy kétséget, az itt későbbiekben idézett kijelentése szerint.

No, eddig a dolog rendben is lenne, nem először és nem utóljára történik ilyen, bár jellemző..
De természetesen nem múlasztotta el egy nolblogos barátunk felhasználni a dolgot egy postja témájaként ( http://kommun1zmustma.nolblog.hu/archives/2015/10/21/Netanyahu_es_a_Holokauszt/ ), érzésem szerint szereplési vágytól hajtva. (Pont ez történt az amúgy akkor éppen nyugalmas Nolblogon Günther Grass kis abszurdja idején is: egy jóakaró nem múlasztotta el a téma ideerőszakolását, gyorsan 5 postot benyomva, ahol Irán számára atombombát követelt.)

Még ez sem lenne probléma, ha bloggerünk nem azonnal a legrosszindulatúbb tolmácsolásból indult volna ki, megfejelve egy saját, hangulatkeltő következtetéssel: "ezek", akik ilyen eszementek, fogják kirobbantani a 3. világháborút, atombombával.
Magam kifejtettem az abszurd állításokkal szembeni véleményemet, aminek lényege az volt, hogy Netanyahu mondandója, bár a pár szavas beszédrészlet tán arányaiban kifogásolható, de nem jelenti sem Hitler mosdatását, sem nem jelent teljes képtelenséget azt illetően, hogy a jeruzsálemi főmuftinak szerepe lehet a Holakuszt ilyen kivitelének elhatározásában. (Ami nem jelenti azt, hogy nélküle ne történt volna meg, vagy hogy nem Hitleré a felelősség.)
A dolog nem talált megértésre, végül megpróbáltam összefoglalni a saját felfogásomat az ügyben, amit egy kommetben tettem közzé és amit ide alább bemásolok. Ime a komment:

"Ez az "ügy" vihar egy pohár vízben. Mert végül ki a francot érdekel, hogy egy politikus mit mond egy beszédében otthon. Ebből napi néhány ezer elhangzik, sokszor tele pontatlansággal, politikai célzatú irányultsággal, egyszerősítésekkel. So what?

Én most - másokkal ellentétben, meghallgattam a beszéd vitatott pontját tartalmazó felvételt. Elolvastam Netanyahu hivatalos válaszait is a méltatlankodó reklamációkra.
Alapvető értelmezésem, hogy Netanyahu itt nem Hitlerről mondott valamit, hanem a jeruzsálemi főmuftiról. Mégpedig azt, hogy a Palesztin Nemzet akkori atyja már a megszállás nélkül is a zsidók fizikai megsemmisítését akarta. Ez teljesen nyilvánvalóan igaz is, a javaslat ténylegesen elhangzott.
Netanyahu kijelentése a dologról, szó szerint: “I didn’t mean to absolve Hitler of responsibility, but to show that the father of the Palestinian nation wanted to destroy Jews even without occupation." Azaz: "Nem azt értem ez alatt, hogy Hitlert felmentsem a felelősség alól,
de meg akarom mutatni, hogy a Palesztin nemzet atyja meg akarta semmisíteni a zsidókat, megszállás nélkül is." Ami kétségtelenül igaz.

A rövid beszédrészlet vitatható pontja: "Hitler ekkor még nem akarta kiirtani a zsidókat, el akarta őket üldözni, eltávolítani." Ezután jön Husseini javaslata az elégetésről.
Hogy 1941 novemberében Hitler az eltávolításnak milyen módja, kivitelezése mellett tette le a garast, valójában nem tudjuk. Természetesen azt tudjuk, hogy zsidók élete a szemében nullával volt egyenlő, hiszen tömeges kivégzéseket, népirtás szintű tömeggyilkosságokat már hónapokkal előzőleg elkövettek a nácik (Ukrajnában, a balti államokban és máshol), az előkészületek pedig már évekkel korábban megtörténtek gettók felállításával Lengyelországban. Valójában bármilyen megoldásában a zsidók részleges, vagy teljes halála így, vagy úgy benne foglaltahatott. De tény, hogy hivatalos, általános megoldássá csak a Wannsee-i konferencia alkalmával vált ez, a Végső Megoldás-ként, hivatalosan. Olyan nagy abszurdumot tehát nem mondott Netanyahu itt sem, bár nem fejtegette tovább a néhány szavas kijelentését.

Még két alapvető pontja van ennek a pohár vízben zajló viharnak. Az egyik, hogy mekkora szerepe lehetett a végső megoldás kikristályosodásában Hussein főmuftinak. Valójában ugyan nem lényeges, miután a döntést és a kivitelezést Hitler határozta el, de az sem kizárható, hogy a "jóindulatú" javaslatnak igenis volt szerepe abban, hogy Hitlert megerősítse a legrosszabb döntésében. Tanúja lehetett, hogy a megsemmisítés gondolatával nincs egyedül, ez mégsem olyan abszurd, minden emberivel ellenkező, amitől talán magában tarthatott, hiszen van más is, aki így gondolkodik. Nem tudhatjuk...

A másik dolog, és ez itt végül a legfontosabb, hogy sokan tévesen, vagy tudatosan rosszindulatúan az inkriminált beszéd-részletet úgy értelmezik, vagy ilyen értelmezésre akarnak másokat rávenni, ami szerint Netanyahu még Hitlert is hajlandó lenne mosdatni, csak hogy áztassa a palesztinokat. Sajnos így csapott meggondolatlanul a lecsóba ennek a postnak a szerzője is, átvéve ezt - rögtön megfűszerezve azzal, hogy "ezektől" még kitelik a 3. világháború kirobbantása is atombombával, ha ilyen eszement vezetőjük van. De jó kis hangulatkeltés!!

Erre, és az előző pontra is Netanyahu világosan és egyértelműen válaszolt: "Netanyahu said he did not mean to diminish Hitler’s responsibility for the Holocaust. “He is responsible for the Final Solution, and he made the decision,” he said. “It is also absurd to ignore the role played by the mufti Haj Amin al-Husseini, who was a war criminal and encouraged Hitler to exterminate European Jewry.”
Azaz: "Netanyahu elmondta, hogy ő nem szándékszik elhomályosítani Hitler felelősségét a Holokausztot illetően. "Ő a felelős a Végső Megoldásért, ő hozta meg a döntést. Szintén abszurd lenne eltekinteni a szereptől, amit Haj Amin al- Husseini játszott, aki egy háborús bűnös volt és bíztatta Hitlert a zsidók megsemmisítését illetően." Kétség kívül korrekt megállapítások!

A tanulság (elsősorban a post szerzője számára), hogy ne tegyen fel még erre a már elnyomorodott felületre sem olyasmit, ami másoknak árthat, vagy sért, átvéve "valakik" véleményét/tolmácsolását meggondolatlanul, ha nem ismeri a teljes tényanyagot és nem alkot ezek alapján maga képet. Mert ez lesz belőle, a nácik, notórius gyűlölködők és egyéb undor népség nagy örömére."

Hozzátenném, hogy magam nem vagyok Netanyahu-drukker, de még kevésbé azoknak a híve, akik Izraelen (a zsidókról általában nem is beszélve) fogást akarnak találni, minden szavukat, tettüket állandóan mérlegre téve, valami negatívum megtalálása reményében. Mert - és itt kanyarodok vissza az idézett kommentem kezdő mondatához, ez csak vihar egy pohár vízben.

Akkor is ezt gondolom, ha a kis semmi-beszéd egy szavát feltehetően túlzásnak tartom - nevezetesen a "központi" szót. Ezt használta Netanyahu Hussein főmufti szerepét illetően. Hogy ez valós-e, nem tudjuk, de a felelősség kérdésében, ami a lényeg, nem hagy Netanyahu kétséget (ez Hitleré) és az is igaz, hogy a főmufti kendőzetlen javaslata elhangzott.

... de a folytatás: Conducator, Első Titkár, Президент.

Igen, általában sikeresek. Ideig-óráig. Sokszor, túl sokszor, ennél tovább, túl sokáig...
Ennek jó oka van, amit mindenki ismer. Az ok az, hogy előnyben vannak, lépéselőnyben. Mint a bűnöző, aki ismeretlen mindaddig, amíg a bűnt el nem követi. Csak ezután lehet fellépni ellene, törvényeket hozni hasonló esetekre, eljárni, levonni a tanulságokat. Lassú, nehézkes folyamat...

Máshogy megközelítve, az ilyenek hallatlan lépéselőnyben vannak, miután maguk  (és csapatuk) dönthetnek rövid úton, nem bíbelődve közvéleménnyel, demokratikus döntési mechanizmusokkal. Amíg az ilyesmivel bajlódók lassan döntenek, a döntés esetleg kevésbé hatékony, mert túl sok álláspontra kell tekintettel lenniük, addig a a Führerek, Ducék, Első Titkárok gyakorlatilag egyszemélyi döntése ellentmondás nélkül megszületik és megtörténik ennek a végrehajtása is. A hatalmi szó beszél, nevezzük diktatúrának, vagy "demokratikus centralizmusnak".
Ezért a birodalmak sok esetben hosszú ideig fennállnak, stabilak. A Római Birodalom majd 1000 évet megért! Bukása leginkább belső gyengülésének tudható, amit újabban sokan a kereszténység államvallássá emelése következményeinek tulajdonítanak. De ne kalandozzunk el...

A diktatúrák is hatékonyak. Stabilak is, amíg fennállnak - egy ideig. Az idő, amig stabilak, alapvetően három dologtól függ, ahogy látom:
- Az első, hogy mit tudnak cserébe szállítani a  klienseknek és a lakosságnak.
- A második, hogy a belső elégedetlenséget milyen mértékű kényszerrel és erőszakkal tartják kontroll alatt.
- A harmadik, hogy milyen mértékben sértenek külső érdekeket és ezek milyen erősek.

Mindhárom szempontra találunk beszédes példákat a közelmúltból, még a saját időnkből is.

Hitler és nácijai szállítottak!  Ezen "szállításokkal" meg lehetett venni a lakosságot. (Sajnálatos, de működő jelenség.) Szállítottak gazdasági fellendülést (jó részben a fegyverkezés által - tarthatatlan távlatilag), szállítottak stabilitást (na, erre figyeljünk, ez régóta működő érv, lásd rendpártiak, ami végül visszaüt!), szállítottak megújult nemzeti önérzetet (milyen ismerős, ugye?). De mindennek ára és következménye volt - de milyen!

Sztalin is szállított valamit, de valójában nem azt, amit sikerült elhitetnie a lakosság széles rétegeivel. Egy szegény sorsú, háborúba hajszolt lakosságnak a lenini ideológia és elképzelés alternatívát nyújtott. A szegények, alárendeltek önrendelkezésének, elnyomás alóli felszabadulásának, felemelkedésének alternatíváját. (Az első kettőből már kezdettől szinte semmi sem valósult meg, a harmadikból valamelyest torz módon -később- sok, de nem elég.) Sztalin azt a hitet szállította (kíméletlen kényszerrel, erőszakkal fűszerezve), hogy mindez megvalósul, éppen most megtörténik. Pedig éppen valami más történt. Egy hitet szállított és jaj volt annak, aki nem hitt! Jólétet, szabadságot nem szállított... Azért volt, amit mégis. Ipari fejlődést (de milyen áron!), "stabilitást" (ez kb 20 millió halottba került), ideológiával átszőtt általános oktatást, végül katonai hatalmat. (Szállította még a Birodalom növekedését és hatalmának erősödését is.) Maga nem bukott meg, előbb meghalt. Bár ki tudja, a halála talán nem volt természetes... A következmények, a folytatás az utódállamokra maradtak.

Hogy állunk az utódállamok - maga a SZU és a szatelit-országok -esetével, mit szállítottak ezek?
A SZU esetében nem igazán sokat, pusztán a valóságot. Sztalin után ideje volt az ígéret beteljesedésének. Szabadság, önállóság - hát ebből nem sok lett. Világhatalmi pozíciót szállított a rendszer, de ebből a lakosságnak nem sok haszna volt. Az anyagi jólét sem akart előállni. A legjobb kísérletet Hruscsov tette. El is ért valamit, de igazi szabadságot persze nem adhatott, a SZU végül alapvetően a sztalini alapokra épült. Az ettől való megválás kísérlete (Gorbacsov) egyben a véget is jelentette.
A szatelit államok rendszerei is szállítottak, sokaknak! Felemelkedés lehetőségét, sőt valódi felemelkedést korábban reménytelen helyzetű, szegénysorsú osztályoknak. Elnyomástól, rasszista üldözéstől való megszabadulást korábbi üldözötteknek, akik ezért az új rendszer hívei lettek - sokáig. De a felemelkedésnek határai voltak, amik idővel egyértelművé váltak. Ezek a határok viszonylag alacsonyak voltak.  Anyagiakban, szellemi-erkölcsi fizikai szabadságban. (Ebbe besegített a magasabb életszínvonalú "nyugat" is, de főleg a rendszer beépített fékjei.) Amit a rendszer szállítani volt képes, végül nem bizonyult elegendőnek, a világ egy másik része sokkal-sokkal tovább jutott, többet tudott szállítani a lakosságának. Amint ehhez a szatelit rendszer közelíteni próbált liberalizálással, a kényszer enyhítésével, a rendszer összeomlott.

Hasonló folyamatok játszódnak le manapság a világ különböző helyein. Jó példa Venezuela, vagy Irán (van más példa is, de ez túl messzire vezetne). Ezek is szállítottak valamit, széles rétegek akaratának feleltek meg - kezdetben.

Összefoglalásként erre a pontra: a hatalom erőszakos módon való megtartásának rendszerei sokszor szállítottak még jelentős eredményeket is, de pont az erőszak és az esetleges ideológia (aminek a megvalósulását az erőszak igyekszik biztosítani) hibái, hiányosságai, merevsége és belső ellentmondásai végül ezen rendszerek vesztét okozzák.

Hosszúra nyúlt az első pontot tárgyaló fejtegetés, ezért a másik két pont tárgyalását igyekszem rövidebbre fogni - nem felejtve az alaptémát.

A második pont a belső elégedetlenség és az ezt lefojtó kényszer szerepe a Führerek, Ducék, Első Titkárok világának élettartamát illetően.

Hitlernél monumentális volt az erőszak szerepe! Valódi, komolyabb belső ellenzék  (már a sikerek kezdeti szállítása miatt is) nem alakulhatott ki. Az ilyeneket fizikailag megsemmisítették, táborokba zárták, halálosan megfélemlítették. Elégedetlenség csak a háborús kudarcok, veszteségek utolsó időszakában alakult ki, de ez sem volt átütő. Részben a régi félelem és terror is dolgozott az utolsó pillanatig, részben az ország védelmét sokan prioritálták - a sokéves propaganda még hatott. Hogy mi lett volna egy náci győzelem esetén? Félek a választól...
Minden esetre látom, hogy a belső elégedetlenség kérdése kapcsolatban van azzal, mit képes szállítani a sajátjainak egy erőszakon alapuló rendszer.

Mussolini bukása (ami szintén kezdeti monumentális erőszakon alapulva indult, de Hitlerhez hasonlóan a sikeresnek mondható "szállítás" miatt konszlidálódott) szintén a háborús sikertelenség miatt bukott el. De itt a megmaradt belső elégedetlenek -normálisak- buktatták meg a Ducét. Maga a Fasiszta Nagytanács fosztotta meg a hatalmától, a szövetségesek sziciliai partraszállása után. Tán azt lehet mondani, nem volt elég monumentális a rendszer által gyakorolt erőszak. Maradtak belső ellenállók, máshogy vélekedni hajlandók. Ez, a sikerek elmaradásával és külső kényszerrel (harmadik pont később) elhozta a véget.

Sztalin nem követte el ezt a hibát! Belső ellenálló nem maradt, a kényszer, a terror a tökéletességig lett fejlesztve. Sikeres volt a propaganda is (lásd az első pont tárgyalását: mit szállított Sztalin az "övéinek".) Sztalin feltehetően nem bukott volna meg a belső elégedetlenség és az ezt lefojtó erőszak miatt. Ehhez az erőszak túl monumentális volt. Meg szállított is valamit. Talán-talán bukott volna a potenciális riválisaiban keltett belső félelem miatt (palotaforradalom) - ami talán meg is történt (lásd halálának körülményeit)... Végül bukott volna a később tárgyalandó harmadik pont miatt. Bár ha Hitlerrel szövetségben marad, érdekesen alakulhattak volna a dolgok. De egy ilyen szövetség nem maradhatott volna fenn sokáig. Ezt pont a diktatúrák belső logikája mondja. Két dudás a csárdában, főleg ilyen kíméletlenek, ilyen közel egymáshoz... Valódi, tartós szövetségnek csak demokráciák között van esélye.

Mi a helyzet az elégedetlenek és az erőszak terén a szatelit államokban? Hát igen, akadt mindkettőből! A kezdeti időkben (sztalini évek) erőteljesen, durván és nem palástolva pályán kívülre helyezték a korábbi hatalomgyakorló osztályokat és ezek közönségének jó részét. Időnként olyanokat is, akiket nem lett volna szükséges és vétleneket is. Messze nem olyan arányban, mint amit a Népek Nagy Tanítója alkalmazott, de egyéb hibákkal együtt mégis túl sokat. Ezt mutatták a Nagy Tanító halála utáni törvényszerű reakciók Lengyelországban, Kelet-Németországban, Magyarországon. A katarzisok után a helyzet konszolidálódott, természetesen ez is bizonyos erőszak alkalmazásával. Később elég volt az erőszak lehetőségének köztudatba cementálása is (tipikus példa erre egy területen az öncenzúra). A kényszer-erőszak lebegtetése (a tényleges alkalmazás helyett) lehetővé tett egy konszolidációt, ahol ezek a rendszerek végre szállíthatták azt, amire a szisztéma képes volt. Ez sokak számára ha nem is volt maga a földi paradicsom, de elfogadható életet nyújtott, reménnyel egy további kiterjedésre, egy naiv hithez hasonló ideológia szerint. Sokaknak, főleg annak fényében amit jelenleg átélnek, a hanyatlás és bukás előtt kb 20 éves időszak stabilitást, kiszámíthatóságot, a kirívó egyenlőtlenségek távolléte miatt a század legjobb időszakát jelentette. (Ez természetesen Magyarországra vonatkozik.) Másoknak nem azt...
A rendszer végül elérte határait (amik nem voltak túl magasak), ahogy már korábban is említettem, és ez a meglévő irritáló momentumokkal, a nyugat nyújtotta színvonal mögötti növekvő lemaradás behozhatatlanságának tudatával, a megváltoztathatatlanság miatt felgyülemlő ingerültséggel együtt potenciális belő válság kialakulásához vezetett. Ebben a helyzetben találta a "tábort" Gorbacsov szerencsétlen, naiv kísérlete a rendszer bizonyos fokú demokratizálására (innen a régi hívek mai idegenkedése a demokrácia iránt), aminek eleme az erőszak csökkentése is volt.

Az erőszak... Ahogy ez, illetve ennek lebegtetett veszélye megszűnni látszott, az eddigi valóság összeomlott - a rendszert nem akarták fenntartani elegen (pedig ebben bízott Gorbacsov), eljött a vég... Sajnos nem írhatom, hogy valami jobbnak a kezdete, ez ma nem egyértelmű, de legalább annak a lehetősége - akkor!

Marad végül a harmadik pont; a külső érdekek sértése, mások kihívásának szerepe a Ducék, Első Titkárok, diktatúrák és birodalmak fennmaradásának és bukásának esélyeit illetően.
Már nem tudom, melyik napjainkban szereplő, vagy szerepelt politikus bölcs mondása, hogy a politika a lehetséges művészete. A jó politikus tehát nem akarja túllépni a lehetséges határait. Nem lépi át erőszakban, elérhetetlen célok kitűzésében és mások kihívásában sem. Ezt felméri, a határokat ésszerű kompromisszumokkal tágítja, de nem lépi át. Átlépni persze lehetséges, de ha a megtartható lehetséges határait átlépte, a lehetetlen talaján találja magát, ami definíció szerűen bukáshoz vezet, miután a lehetetlent megvalósítani nem lehetséges.

A Római Birodalom ezt felmérte, amikor végül feladta a brit szigeteket. A limesz nyugati része a barbár germán törzsek területén húzódott - innen már nem akart visszavonulni. Pedig a hunok és mások is is fenyegették. Végül a két erős ellenfél túl sok lett a hanyatló, erjedő, legjobb napjait már túlélő birodalomnak. Talán meg kellett volna egyezni legalább az egyikkel, akár a visszavonulásról. (Ennek lett művésze a már más alapokra épülő Kelet-Római birodalom, Bizánc...)
Hitler és nácijai mesterei lettek úgy a kihívásnak, mint a lehetséges határainak feszegetésének. Ruhr-vidék katonai megszállása, Ausztria bekebelezése, Szudétaföld. Eddig volt lehetséges. Végül Csehszlovákia megszállása (még mindig lehetségesnek látszott), majd Lengyelország megszállása és felosztása a SZU-val. Ahogy ma tudjuk, ezzel lépték át a határt. Ami ezután jött és sokáig lehetségesnek látszott: Nyugat-Európa megszállása, végül a SZU megtámadása, már a lehetséges határainak átlépését jelentette.
Ugyanez vonatkozott a magyar politikára. A revans és a konc reményében csatlakoztak Hitlerhez, végül a SzU megtámadáshoz csatlakozva végképp a határ másik oldalára kerültek.
A nácik és szövetségeseik, a Tengelyhatalmak kihívták maguk ellen a világ demokrata rendszereknek nevezhető részét. Kezdeti előnyben voltak, mint a durva diktatúrák, tekintélyuralmi rendszerek általában. Talán-talán még eredményesek is lehettek volna, ha nem hívják ki maguk ellen korábbi szövetségesüket, egy másik ilyen rendszert, a SZU-t. De a diktatúrák törvényszerűsége működött, kihívták. Végül összefogott ellenük minden kihívott és elérte őket a vég.
A sztalini SZU kihívta maga ellen, megindítva a hidegháborút, a világ nem kommunista jövőt akaró részét. Ebben a törekvésben követték őt a szovjet vezetés későbbi generációi. A cél elérése nem volt reális, nem volt lehetséges, ugyanakkor felemészetette a kihívó anyagi és morális lehetőségeit. Az életszínvonal sem javult az alacsony szintről, hiánygazdaságként működött az utolsó pillanatig. A belső erőszak enyhülésével egy szinte halk sóhajtással vége lett.
Ma a putyini Oroszország és az IS (valamint egyéb iszlamista mozgalmak) a jelenlegi nagyobb kihívók...
.....

Az eddigiek, ha hosszú kitérőnek is tünnek, kapcsolódnak a címben felvetett témához, amihez végül véglegesen visszakanyarodok most és itt. Azzal, hogy kérem azokat, akik eljutottak eddig az olvasásban, gondolkodjanak el azon, milyen következtetést lehet levonni az eddigiekből a diktatúrákat és ideológiai, vagy gazdasági-ideológiai rendszereket erőszakkal fenntartó diktatúrák, birodalmak kilátásait illetően. (Lesz még egy alapos zárógondolat is itt alább...)
Magam, azon túl, hogy úgy látom, az ilyen rendszerek sikere, de egyben bukásának oka is az erőszakban keresendő (hogy mikor, lásd az eddigieket), hozzátennék egy alapos gondolatot.

Az erő, erőszak, forradalmi erőszak szerepéről. (Azon túl, hogy vezetés, vezető természetszerűen mindig mindenhol szükséges.)
Igen, vannak helyzetek, amikor a diktatúra, a kényszer szükségesnek ítélhető. Ezt már tudták a rómaiak, ahonnan a "diktátor" fogalom és szó is származik, még a császárság kora előtti Köztársaság idejéből. Fenyegetettség, válsághelyzet idején gyors, határozott cselekvésre, intézkedésekre van szükség. Hosszas vitáknak ilyenkor nincs helye, erélyes cselekvésnek annál inkább! Ilyen helyzetekben a szenátus kinevezett egy közbizalmat élvező Diktátort. Ezek, a feladat elvégzése után vagy visszavonultak, vagy nem. És itt kezdődnek a problémák... (Julius Caesar...).
Nagy veszélyeztetettség, háborús helyzet esetén életbe léphet hadi gazdálkodás, katonai törvények (martial low). Életet megnyomorító, fejlődést gátló, ordító elnyomást jelentő rendszereket elsöpörni akaró forradalmak esetén elkerülhetetlenek a forradalmi törvények. Ez erőszak, de amennyiben a forradalom jogos, ez is az. Egy haszontalan, igazságtalan és bajt okozott korszakot és képviselőit elsöprő mozgalom, új rendszer is erőszakhoz kell folyamodjon. A dolognak belső logikája van és jogossága is, ha a rendszer megdöntése jogos, morálisan és gyakorlati szempontokból indokolható. Mindez a demokratikusnak tekinthető játékszabályok mellőzését, egy személy, vagy csoport erőből történő irányítását tételezi fel. Ez a siker szempontjából szükségesnek tekinthető.
Aztán a veszély, háború, válsághelyzet elmúlik, a diktátor betöltötte szerepét, a rossz rendszert megdöntötték, az éhinség, szükségállapot elmúlt, a gyarmat felszabadult. A rendkívüli állapotból ideje lenne kilépni.
De a szabadságjogok sokszor nem térnek vissza, az elnyomás alóli felszabadulást még nagyobbra törő elképzelések követik, egyénileg, ideológiailag egyaránt. A diktátor-diktatúra marad, az erőszak is. Tán a vonatokat is tovább robbantgatják, bár ellenség már nincs a láthatáron.  A kör bezárult, egy új kör lefutása veszi kezdetét. Új, egyben régi...
Aki ezt nem látja be, végül valahol vesztes lesz. És erre ítél másokat is!

Egy rövid mai hír a holland de Volkskrant nevű újságból: elkészült az Ukrajna felett lelőtt malaisiai utasszállító katasztrófáját kivizsgáló szakértői bizottság végleges jelentése.

A jelentés 9 hónapi alapos, megfeszített munka eredménye, amelynek során szakértők megvizsgálták a lelőtt gép maradványait, ezek eredeti helyzetét, valamint a repülés egyéb adatait, ebből levonva az egyértelműsíthető következtetéseket.

A kiszivárgott adatok szerint a vizsgálat leglényegesebb és egyértelmű következtetése: a gépet orosz gyártmányú BUK légvédelmi rakéta lőtte le, amelyet az oroszbarát szakadárok ellenőrizte területről indítottak. A jelentés nem bocsátkozik találgatásokba arról, ki indította útjára a rakétát, pusztán technikai/ballisztikai adatokra támaszkodik. (A lehetséges rakétaindítók identitása azonban nyilvánvalóan mindössze két alternatívára korlátozódik, a kilövés helyét figyelembe véve.)  298 ártatlan emberélet...

A végleges jelentést a mai nap folyamán hivatalosan is nyilvánosságra hozza a katasztrófát kivizsgáló bizottság ill. az illetékes holland légügyi hatóság.

1859 szept. 17-én az Amerikai Egyesült Államok arra ébredt, hogy császára van! Ezzel a meglepő hírrel maga az önjelölt császár, egy bizonyos Joshua A. Norton állt elő, aki San Francisco nevesebb újságjainak küldött levelei által tudatta létét az USA lakosságával és Kongresszusával. Hamarosan meg is jelent az egyik legnagyobb lap szerkesztőségében, talpig császári mundérba öltözve, tiszteletet parancsoló uralkodói kiáltványának közzétételét követelve, amelyben császári hatalmával élve feloszlatná az USA Kongresszusát.

Őfelsége, Joshua A. Norton, Amerika császára

További pályájára jellemző, hogy Norton Őfelsége, Amerika Császára és Mexico védelmezője nem lett egyszerűen köznevetség tárgya, bizonyos tisztelet övezte hátralévő élete során. Az általa kibocsátott "pénzt" elfogadták a részéről fizetőeszközként, véleménye és indítványai nyilvános teret kaptak, sőt ez-az meg is valósult. Pl. tőle származik a San Francisco – Oakland Bay Bridge (hossza 7180 m !) gondolata. Az excentrikus, valójában nem ellenszenves figurát halála után is  bizonyos derűs tisztelet övezte és övezi napjainkig.

Mindezt valójában mellékszálnak szántam a továbbiak szemléltetésére és érzékeltetésére, bizonyos párhuzamot vélve felfedezni. Színre lépett ugyanis egy Norton őfelségéhez valamelyest hasonló excentrikus figura, hol máshol, mint az USA-ban, egy őrült(nek tűnő), de komolyan gondolt javaslattal, a tömegmigrációs probléma megoldását illetően.

Itt most rögtön töredelmesen elnézést is kell kérnem az olvasótól: annak idején nem mentettem el a javaslattevő nevét és most már hiába keresem. (Ezügyben köszönettel várom nálam jobban értesült kollégák felvilágosítását a nevet illetően.) Pedig jó lenne erre emlékeznem, így javaslatát és annak fogadtatását részletesebben ismertethetném. Az ominózus javaslat lényege azonban egyszerű és pár mondatban vázolható, halványuló emlékeimre támaszkodva.

Mit javasol tehát legnagyobb komolysággal ez az önjelölt világmegváltó? Nem mást, mint hogy a világ országai biztosítsanak egy jókora országnyi területet egy menekülteket befogadó "ország" létesítésére, amelynek lakosai tehát ezekből a menekültekből állnának. Mindehhez nem csak területet, de gazdasági, technikai/technológiai és politikai segítséget is biztosítanának, ezzel elősegítve ennek az országnak az élet - és működőképességét.

Abszurd gondolat? Első pillantásra az! A nehézségek nyilvánvalóak. Mitől működne egy ilyen ország, ahová az új lakosok magukkal vinnék ellentéteiket kultúrát, vallást, világlátást és ezer már problémát illetően? Mi tartaná egyben ezt az "országot"?
De mégis, sokan, és nem csak bolondok, vagy befolyás nélküli civilek, komolyan elgondolkodtak a javaslaton. Végül is miért ne érne meg egy próbálkozást? Az új hazát keresők, menekültek megkapnák itt a legtöbb dolgot, amit keresnek. Elsősorban menedéket az üldözés és reménytelen élet elől, életbiztonságot. Egy új esélyt! Igaz, ezt eddíg egy másik befogadó országban keresték, de saját kultúrájukat ott is megtartották volna - amit általában meg is tettek. Itt sem lenne másként.
Ez egyben próba is lehetne. (Hogy mire, fogalmazza meg ki-ki sajátmaga számára...)
Az eddigi befogadó országok számára, figyelemmel arra, hogy feltehetően jelenleg csak a folyamat elején járunk, az előnyök nyilvánvalóak.

Őrültség? Abszurdum? Megvalósíthatatlan utópia? Vagy megfontolandó munkahipotézis?
Talán nem vagy-vagy, hanem is-is. Hogy milyen arányban, döntse el mindenki a saját megfontolása szerint.


PS. Még annyit, hogy hasonló gondolat felmerült már jóval korábban Európában is. A javaslat Romanisztán néven vált ismertté.

Orbán és alattvalóinak buzgó tevékenysége a migráncs kérdésben valójában nagyon tipikus. Ezerszer láttuk ezt az utóbbi, mondjuk 3-4 évtized európai politikai színtéren. Ez egy jelenség, amit magyarra esetlenül lefordítva "elégedetlenségi pártok" tündöklése és (remélhetőleg) bukása néven ismert meg a nagyérdemű publikum.
Ilyen pártok a legtöbb demokráciában voltak, vannak és lesznek. Populisták, természetesen, demagógok, de ideig-óráig sikeresek, mert egy nagyon is valós és sokak számára létező problémát lovagolnak meg, vetik fel a megoldás szükségességét. Ezeknek a pártoknak a tevékenységére jellemző a durva egyszerűsítés, a kíméletlen szókimondásnak is értelmezhető (ami tetszik a nagyközönség egy részének) durva bunkóság, az alantas ösztönökre-indulatokra történő rájátszás, de az is, hogy valós és jelentős problémát vetnek fel, amit más pártok a politikai korrektségnek történő megfelelési kényszer okán nem mernek érinteni ill. a problémát valós oldaláról tárgyalni.
Ami aztán történni szokott, legalábbis normálisabb helyeken, hogy ezek a pártok mondjuk 2 választási periódus után eltűnnek a színről, vagy teljesen jelentéktelenül vegetálnak tovább.
De ennek is oka van - és emiatt vetettem fel valójában a jelenség tárgyalását! Az ok egyszerűen az, hogy ezek a pártok az udvari bolond szerepének megfelelően kimondták az "igazságot" (időnként az idézőjel nélkülit), amit aztán más pártok már napirendre tűzhetnek és nem ritkán, idővel megoldanak, sokszor pont olyan értelemben, ahogy a populista pártok szorgalmazták. Ezzel ezeknek a pártoknak a létjogosultsága meg is szünik.

Ez a folyamat a migráns-kérdésben ultra-gyorsított felvételként játszódik le a szemünk előtt Európában, ahol a szókimondó udvari bolond, egyben demagóg-populista "elégedetlen" szerepét Orbán és pártja játssza. (Természetesen a magyar belpolitikai áramlatok speciális bélyegét magán viselve, helyi sajátosságokkal fűszerezve.)

Ami történik, az néhány pontban összefoglalható, a hogyanok és miértek szükséges, de szinte kezelhetetlen hossza miatt most mellőzött tárgyalása nélkül. (Természetesen a saját megítélésem szerint, bár ezt valójában feleslegesnek tartom leírni.)

- Migránsok százezrei (további, milliónyi ugrásra kész migránssal a háttérben) lepik el Európát, egy számukra jobbnak remélt jövő reményében.

- Ezek a migránsok a muzulmán világból jönnek, egyelőre menedékkérőkként, de magukkal hozva az iszlám világ attitűdjeit, problémáit, a muzulmán szubkultúrát, amiről az eddigi tapasztalatok szerint nem is fognak lemondani.

- A beáramlás, a migráció egyelőre nem szabályozott, nem ellenőrzött, a célpont országok nem rendelkeznek kidolgozott stratégiával az ilyen tömegű és intenzitású kéretlen migráció kezelésére.

- Elvi tisztázatlanságok és ellentmondások kerülnek óhatatlanul napirendre mindezzel.
Ki számít menekültnek? A menekült menekült marad, ha elhagyta az életét fenyegető körülményekkel rendelkező területet és ilyen szempontból biztonságosnak számító területre jutott? Erkölcsileg kötelező-e befogadni a"gazdasági menekültek"-et? Jogos-e az országos és shengeni határok "védelme" azon szempont szerint diktálva, hogy a határok átlépése ellenőrzött legyen és ne a határátlépő, hanem az adott ország (ill. a shengeni övezet közössége) határozhassa meg, kit bocsát a területére? Van még több tisztázatlan kérdés is, de végül a fő, leginkább ki nem mondott kérdés: akarja-e Európa lakossága megosztani Európát az iszlám tömegekkel, mindazt figyelembe véve, amit ez jelent?

Az a helyzet állt elő, hogy az önjelölt udvari bolond, egyben elégedetlenségi párt vezetői szerepébe bújt Orbán korai, út-törő válaszokkal állt elő ezekben a kérdésekben, másokat megelőzve. Sokszor bunkó módon, még többször hazai aktualitású szemétségekkel fűszerezve, belső politikai célokra felhasználva, manipulatív módon, de valós kérdésekre valamilyen valós választ adva - helyesen-helytelenül.
- Kimondta, hogy gazdasági menekülteknek nem ad helyet és másoknak is ezt tanácsolja.
- Kimondta, hogy szerinte sem Magyarországnak, sem az EU-nak nem válik hasznára az iszlám bevándorlás, sőt ennek elősegítése az öngyilkosság vonásait viseli magán.
- Kimondta, hogy a nemzeti és shengeni határokat "védeni", ellenőrizni jogos és szükséges, a migrációt szabályozandó. Ezt elsőként nagyobb skálában meg is tette, fizikai akadályokat építve, törvényekkel megtámogatva.
Mindezt ugyanakkor provokatív és bunkó módon, sok szemétséggel vegyítve, belpolitikai poénynyerésre felhasználva, sokak alantas ösztöneire építve.

Ami történt és történik mindezzel a hátizsákban, az borítékolható volt és az a továbbiakban is.
Az egyik lényegtelenebb vonás a történésekben, hogy a jogos bírálatot kiváltó belpolitikai szemétségek (plakátok, gyűlöletkeltés, pártközi vádaskodások, stb) miatt Orbán jogosan támadható, ami eltereli a figyelmet az alapkérdésekről. (Sok ilyen postot láttunk itt is ilyen értelemben.)
Orbán retorikáját és intézkedéseit heves kritika kísérte és kíséri külföldről is! A migrációban érintett országok esetében azonban a szemünk előtt játszódik le ultra-gyorsított felvételként az, ami az európai politikai színtéren az elégedetlenségi pártokkal szemben álló "igazi" nagyobb pártok esetében hosszú éveket szokott igénybe venni. Nevezetesen a politikai korrektség mellőzésével durván felvetett kérdésekre (pontosabban azok egy lényegi részére) hasonló választ adni, mint az ezeket felvető populista párt javasolt.
Horvátoszág részéről ez a folyamat mindössze 1, azaz egy napot vett igénybe. A franciaországi Calais-ben drótkerítést építettek az alagúton Angliába jutni szándékozók megállítására. Ahogy a migráns hullám elérte Ausztriát, elcsendesült az osztrák kritika a határok ellenőrzését illetően és maguk is ellenőrizni kezdték saját határaikat. Emellett express gyorsasággal igyekszenek túladni a területükre jutott migránsokon, Németország irányába szállítva ezeket. A német közvélemény egy jó részének már most, alig néhány hét után kezd elege lenni. Svédország nehezményezi (jogosan!) Dánia eljárását, aki ellenőrzés nélkül átdobja a migránsok tizezreit a célnak tekintett Svédországba, a Dublini Megállapodást félre rúgva. Norvégia és Finnország ugyancsak védeni kezdte határait, amint a jelenlegi migráns hullám elérte a határaikat. Mindez talán nem túl dicső reakció, de többé-kevésbé természetes. Felvetődött a kérdés EU-szinten egy eddig hiányzó általános, migrációt kezelő stratégia kidolgozására is.

Hosszúra nyúlt ez az értekezés, bár csak a felszínt karcoltam meg eddíg. Mégis, hozzá tennék egy fontos és két érintőleges szempontot.

A fontos szempont: nézetem szerint a migránsok abszolút túlnyomó része menekült. Ezek háborús, valmint vallási, etnikai és politikai okok (valamint ezek gazdasági következményei) miatt menekülnek ill. migrálnak. A nagy kérdés, kinek KELL megadni a menekült státuszt és szabad legyen-e a választás úgy a befogadó országok, mint a migránsok részéről.

A két lényegtelenebb észrevételem egyike, hogy utólag szomorúan röhögök azon, hogy amikor Orbán másokat megelőzve, a megszokott bunkó módon felvetette a migráns kérdést, ellenzéke lehülyézte és azzal vádolta (magam is hajlottam erre akkor), hogy csak el akarja terelni a figyelmet a hazai saját piszkáról. Pedig lőn...
A másik kis szempont "A Jobbik dilemmája" címet viselhetné. Ők a migrációs hullám előtt az iszlám nyugat-ellenes alapállását az emberiség utolsó reményének aposztrofálták, drukkolva az iráni teokráciának, sokszor iszlám terrorszervezeteknek. Most bajban vannak, mert a problémával közvetlen kapcsolatba kerültek, érezve ezt a "saját" bőrükön, ami állásfoglalást követel. Az iszlám már nem lett jófiú, már nem az emberiség utolsó reménye, meg kell a határainknál állítani... Ennyit érnek az úgynevezett elveik.

A lecke fel van adva!!!

PS. Abban természetesen minden normális ember egyet kell értsen, hogy nehéz helyzetben lévő emberekkel humánusan kell eljárni, a segítségre szorulókat lehetőség szerint segíteni kell. Ezzel visszaélni (bármelyik oldalon) helytelen.

Itt most egy kis dicsekvés következik! Talán nem is igazán jogos, mert legnagyobbrészt nem nekem szólt az elismerés.

Tehát: ma értesített a Corvina kiadó, hogy a könyvem ("könyvünk" ahogy a kiadó igazgatója nevezte) díjat kapott, elnyerte a "Szép Magyar Könyv" oklevelet a kategóriájában (ismeretterjesztő művek).

Persze alapvetően a kivitelről-megjelenésről-összképről volt szó nyilván. Nekem csak annyi részem volt ebben, hogy szolgáltattam az anyagot ahhoz, amit sikerült ezek szerint szép és izléses formában megjelentetni. Ehhez egy kis jogtalan önvállveregetés mellett gratulálok a kiadónak - övék az érdem!!

Az első borítót már a könyvemről szóló postomban ( http://gordonblog.nolblog.hu/archives/2014/10/13/Bejelentes/ ) bemutattam. Ide most a teljesség kedvéért beemelem a hátsó borítót mutató scanner-képet, amit most csináltam róla, valamint a könyv egy, a neten "Olvass bele" cím alatt található könyvismertetőben lévő egyik képes oldalát. (Ez az ismertető itt található: http://olvassbele.com/2014/12/20/gordon-istvan-gurulunk-repulunk-reszletek/ )

Akkor hát a hátsó borító a mai fizimiskámmal és fülszöveggel:

Itt pedig a könyv egy tipikus képes oldala követketkezik:

Mikor először láttam egy próbatördelés-oldalt, kicsit kételkedtem. Végül a szerkesztőknek lett igazuk. Hálistennek! :-))

A Fővárosi Ítélőtábla ma megsemmisítő indoklás (értsd: kritika) kíséretében visszadobta a Fővárosi Törvényszék első fokú ítéletét a Biszku-perben. Teljesen jogosan és tegyük hozzá, kellemes meglepetésre!

Az első fokú ítélet ugyanis nem volt megalapozott, a vádpontok nem voltak bizonyítottak ill. megalapozottak. A siralmas erőlködés olyan vádpontokkal, miszerint Biszku lakásán vadászfegyverhez való sörétes töltényeket találtak, csak szánalmas. Ennél tovább mutató az az erőlködés, hogy bűnténynek állítsák be Biszku véleményét az 1956-os felkelés ellenforradalom-voltáról. Függetlenül attól, hogy ki hogy ítéli meg 1956-ot, a vélemény egyelőre szabad, Biszku pedig csak kérdésre válaszolt.

Végül a legfőbb vádpont jogi nonszensznek bizonyult, miután konkrét esetben nem volt bizonyított, hogy tűzparancs Biszku nevéhez köthető. Karhatalom létrehozása (ez volt az egyik vádpont) pedig önmagában nem bűn, különösen kaotikus, fegyveres eseményeket követően. (Karhatalmi egységeket minden állam, szervezett társadalom fenntart, nevezzék azt TEK-nek, vagy másnak.)

Ez a "vita" amúgy már többszörösen lement a legtöbb fórumon, itt a NOL-on is. A vádemelés és a per nyilvánvalóan szimbólikus jelentőségű és indíttatású. Mint ilyen, koncepciós jellegűnek tekinthető.

Amúgy Biszku nem rokonszenves figurája a közelmúlt magyar történelmének (legalábbis számomra), de az esztelen gyűlölködés még kevésbé rokonszenves. Legyen szó a Kádár-korszakról és szereplőiről, vagy az EU-ról.

A jelen döntést meghozó bíróságnak tisztelettel kalapot emelek (egy kis reményre ad okot a jövőt illetően), egyben felötlik bennem a kérdés: miért nem láttunk hasonló buzgóságot a halálba deportálandókat (az ő hathatós közreműködésével) kutyakorbáccsal verő Csatáry "Laci bácsi" felelősségre vonása ügyében?

Holnapután, május 9-én emlékezik meg a világ a 2. világháború európai befejezéséről. (Az ázsiai hadszíntereken erre még vagy négy hónapot várni kell...)

A német kapituláció, ezzel az európai hadi események lezárulása, amit a szovjet és kelet-európai szóhasználat a Győzelem Napjának nevez, tehát a május 9-i dátumhoz kötődik. A dolognak azonban természetesen előzményei és mellékágai voltak. Fennáltak olyan körülmények, lejátszódtak olyan események is a kapitulációval kapcsolatban, amik talán nem ismertek szélsebb körben.

Nem érdemes időben akármeddig visszamenni a német vereség körülményeinek tárgyalásában (ez valójában már a sztalingrádi, majd a kurszki német vereség nyomán 1943-ban eldőlt), számunkra elég visszamenni időben 1945 ápr. 20-ig. A helyszín a berlini führerbunker, ahol Hitler 56. születésnapját ünneplik ekkor. Ez a nap fordulópont (az utolsó!) Hitler szemléletében a német esélyeket illetően is. Ekkor belátja, hogy a háborút Németország elvesztette, amit ápr. 22-én környezetének ki is nyilvánít és bejelenti, hogy Berlinben marad, itt várja ki a véget, amiről sajátmaga számára önkezűleg gondoskodik. (Ezt meg is teszi egy héttel később, ápr. 30-án.) Ugyanakkor megtiltja a német kapitulációt!

Ezzel azonban ténylegesen elkésett, már nincs valódi befolyása a dolgok menetére.
Heinrich Himmler, az SS mindenható vezetője már jóval korábban belátta, hogy a náci Németország számára nincs tovább. A korábbi, nyugat felé irányuló tapogatódzások, engedmények után (pl egyes koncentrációs táborok kiürítése, foglyok szabadon engedése Svédország felé az utolsó két hónapban), kényszerítő szükségét érzi konkrét lépések megtételére a német kapituláció ügyében - természetesen Hitler tudta nélkül.

Ápr. 23-án éjjel telefon riasztja a svéd Vöröskereszt  ekkor Hamburgban tartózkodó vezetőjét, Folke Bernadotte-ot. A telefonáló Himmler ekkor legfőbb bizalmasa, Walter Schellenberg (aki a kivégzett Canaris tengernagy helyébe lépett a német katonai felderítés élén.) Schellenberg sürgős találkozót kér a semleges Svédország képviselőjétől, Himmler megbízásából. A találkozás Schellenberg és Bernadotte gróf között másnap létre is jön. Schellenberg ekkor közli a svéd féllel, hogy Hitler élete már csak napokban mérhető és kiszemelt utóda, Himmler a lehető legsürgősebben találkozni akar Bernadotte-al, mint közvetítővel, a háború lezárásának tárgyában.
A talákozás Himlerrel hamarosan létre is jön Lübeckben, a svéd kirendeltségen. Himmler ekkor ajánlatot tesz a szövetségesek nyugati képviselői számára a német haderő teljes kapitulációjáról. A Szovjetúnió felé azonban nem hangzik el ilyen ajánlat, ellenük a harcot Németország folytatná.
Folke Bernadotte még aznap Koppenhágába repül, majd Stockholmba jut Himmler ajánlatával, amit átad a svéd külügyminiszternek, aki ezt továbbítja a szövetséges hatalmak felé. Anglia és az USA válasza egy azonnali NEM - szó sem lehet különbékéről! A válasz átadásának feladata Bernadotte grófra esik, aki egyben egy kiegészítő javaslatot is átad a Dániában válaszra váró Schellenbergnek. Az ellenjavaslat: a német haderő soron kívül, azonnal adja meg magát a szövetségeseknek Dániában és Norvégiában, a kapitulált német haderőt a semleges Svédországba evakuálnák. Schellenberg és Himmler hajlana a javaslatra, de egy körülmény keresztül húzza az események ilyen alakulását. A javaslat ápr. 28-án kiszivárog, egy külföldi rádióadás említést tesz a Himmler és Bernadotte közötti, a nyugati frontot érintő kapitulációs tárgyalásokról.
Hitler (akinek életéből már csak két nap van hátra ekkor), őrjöng és megfosztja Himmlert az utódlástól Németország élén, valamint a pártból is kizárja és letartóztatási parancsot ad ki ellene. (Ezt követően írja meg politikai végrendeletét.) Himmler helyett Dönitz admirálist teszi meg utódának Németország élén. Ápr. 30-án Hitler sorsa beteljesedik a berlini bunkerben, Dönitz "hivatalba" lép....
A dolgok ezután már gyorsan zajlanak, a Harmadik Birodalom életéből már csak egy jó hét van hátra. Dönitz ugyan első rádióbeszédében az ellenállás folytatására hívja fel a német haderő összes ágát, de az események már a saját útjukat járják. Máj. 2-án az olaszországi német haderő megadja magát, máj. 4-én követi ezt a Dániában, Hollandiában és észak-Németországban tartózkodó német haderő. A béke már a küszöbön áll, Európa felszabaduló nemzetei már ízlelgetik a "BÉKE" szó ízét. Néhány adminisztratív és hivatalos fordulat azonban még hátravan...
A Norvégiában tartózkodó, mintegy 200 000 főt számláló német haderő még érintetlen. Ezt illetően Schellenberg máj. 4-én ismét jelentkezik a svédeknél, most már Dönitz megbízásából: a norvégiai német haderő a svédeknek adná meg magát. A svéd külügyminiszter továbbítja a javaslatot az angol és amerikai stockholmi megbízott felé, akik Churchill elutasító válaszát közvetítik hamarosan. Megadás csak a szövetségesek felé lehetséges. (Churchill ekkor még jól emlékszik egy korábbi, a szövetségesek Svédország felé tett javaslatának elutasítására. A háború legvégső szakaszában a nyugati szövetségesek felvetették, hogy Svédország hadereje vonuljon be Dániába és Norvégiába, ahol feltehetően nem találkozna ellenállással a németek részéről. A svéd fél akkor a javaslatot elutasította.)

A norvégiai kapitulációs javaslat elutasítása után a tevékeny Schellenberg másnap, máj. 5-én Stockholmba érkezik, most már Dönitz teljes kapitulációs javaslatával, ami a Szovjetúnió felé történő fegyverletételt is magában foglalja. Ugyanakkor a fegyverletételi tárgyalások a szövetségesekkel más csatornákon keresztül is folynak. Churchill ezért válaszlevelében megkéri a svéd felet a tárgyalások megszakítására, mondván, hogy ez már Eisenhower tábornok kezében van, a párhuzamos tárgyalás csak zavarná a dolgok menetét.
Alfred Jodl tábornok, Dönitz megbízottja a német kapitulációs tárgyalásokat illetően, ekkor Eisenhower franciaországi főhadiszállására, Reims-be repül. Ott, még máj. 6/7-én éjjel 2 óra 41 perckor aláírja a teljes német haderő valamennyi(!) fronton harcoló egységeinek  kapitulációjáról szóló okmányt. Ez máj. 8 és máj 9 között, éjfélkor lépne életbe.

Alfred Jodl tábornok aláírja a német kapitulációs okmányt Reimsben.

A kapituláció tehát máj. 6/7-én megtörtént! Erről a világ ekkor azonban még nem tudott. Egy apró körülmény okán (Churchillt nem szabadott felébreszteni, nélküle pedig ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni), a világot érintő hír légüres térben lebegett majd egy napot. Másnap Churchill este 6 órakor nyilvánosságra akarta hozni a hírt a német kapitulációról, ez az időpont azonban Sztalinnak nem felelt meg. A megadást a német képviselő csak a nyugati szövetségesek előtt írta alá. Alá kellene ezt írni Berlinben is, az összes érintett előtt. Nem lenne jobb a nyilvánosságra hozatal máj. 9-i időpontja?
Végül az új német "miniszterelnök", Schwerin von Krosigk lopta el a béke bejelentésének poénját a szövetségesek elől. Máj. 7-én délután fél 3-kor rádióbeszédében bejelentette, hogy Németország feltétel nélkül kapitulált a szövetséges hatalmak előtt! A háború Németország és Európa számára végetért!!!!  Európa országaiban kitört az örömünnep!!!

Ekkor egy aláírási aktus (és egy történelmi korszak vagy 45 éven át) még hátra volt, de a BÉKE Európában ezen a napon ténnyé vált...

Wilhelm Keitel tábornagy aláírja a kapitulációs okmányt Berlinben május 8/9 -én éjjel.

PS. Hasonló témát érintő korábbi bejegyzésem (Fehér buszok az életbe):

http://gordon.nolblog.hu/archives/2009/11/29/Feher_buszok_az_eletbe/

Ma 100 éves évfordulója van egy európai nép nemzeti tragédiája kezdetének. Az örmény népet sújtó népirtás ezen a napon vette "hivatalosan" kezdetét.
1915 ápr. 24-én éjjel az oszmán kormány utasítására a hatóságok elhurcoltak, majd még aznap éjjel kivégeztek mintegy 250 örmény értelmiségit. Ezzel kezdetét vette a törökországi örmények végső tragédiája. A jó egy évet igénybe vevő népirtási akció végső mérlege mintegy másfél millió ártatlan, védtelen, civil halott. Meg kellett halniuk, pusztán, mert örmények voltak a felbomló oszmán birodalomban...

Ennek a népirtásnak természetesen voltak előzményei. A mai értelemben vett Törökország keleti részén őshonos örmény nép helyzete a vallási alapon szervezett Oszmán Birodalomban a korábbi évszázadok során sem volt problémamentes. Másodosztályú polgároknak számítottak, rájuk külön törvények vonatkoztak, olyan ügyekben, amelyekben örmény és török felek voltak érintettek, külön bíróságok ítéltek. Ugyanakkor a hátrányos megkülönböztetés ellenére az örmények nem jelentettek belső ellenséget az oszmán birodalomban, alkalmazkodtak a helyzetükhöz, integrálódtak. Kézművesekként, földművelőkként, mint katonák, vagy akár értelmiségiek, a birodalom integrálódott alattvalóiként éltek.
Az örmény kisebbséget már a 19. sz. előtt is sújtották pogromok, mészárlások, esetenként több ezer áldozattal. A 19. sz. második felétől körvonalazódik a török szándék az örmény kisebbség teljes kiirtására (Zsigmond Benedek armenológus szerint.) Az első igazi, nagy méretű tömegmészárlás 1894-95-ben történt, mintegy 50-60 000 örmény áldozattal. Okai? Az oszmán birodalom külső és belső problémai és a keresztény orosz birodalommal fennálló súlyos ellentétek. Ilyesmire a nacionalizmus és vallási ellentétekre való építkezés hagyományos, "nyugtató" orvosság.
A zsugorodó Oszmán Birodalom, az I. világháborút megelőző balkáni háborúk vereségei és már ezt megelőzően az érzékelhető válságba jutott kormányzási - és államforma életre hívja és végül 1908-ban hatalomba juttatja az ifjútörökök mozgalmát, akik új alkotmányt és a parlamentális rendszer felállítását szorgalmazzák. Abdul-Hamid szultánt lemondatják, kormányt alakítanak. Ekkor a birodalom vallási kisebbségei még örömmel fogadják az ifjútörök mozgalom sikereit. Ezt megerősíteni látszik, hogy az 1909-ben rövid időre a hatalomba visszatérő szultán iszlamistákra támaszkodva az örmény lakosságot sújtó vérengzést szervez, mintegy 30 000 áldozattal (adanai vérengzés).
Az 1909 áprilisában a hatalomba visszatérő ifjútörök mozgalom azonban már súlyos oszmán/muszlim-nacionalista alapon működött és politizált, a muszlim-nem muszlim ellentét további kiélezését véglegesítve és alapvető politikai-társadalmi alapszemléletté téve. Mindezt az Oszmán Birodalom általános térvesztése idején, amikor a velük ekkor szemben álló balkáni országokban élő muszlimok kiűzését erre válaszként az Anatóliában élő ortodox görögök kiűzése követi és végül elvezet az örmény népirtáshoz.

A több oldalról ostromolt Oszmán Birodalmat ekkor az ifjútörök mozgalom egyik szárnya, Egység és haladás mozgalma néven irányítja. Az 1. balkáni háború és a libiai harcok veszteségei következtében az 1911-es választásokat elbukják az Egyetértés és szabadság nevű tömörüléssel szemben. 1913 januárjában az ifjútörökök puccsal visszaszerzik a hatalmat és diktatúrát vezetnek be, amit az 1. világháború végéig, 1918-ig meg is tartanak. A tényleges hatalmat az Egység és haladás mozgalom "központi bizottságát" alkotó Egység és Haladás Bizottsága gyakorolja, az ezt alkotó három személy ("A három pasa") Mehmed Talat, Ahmed Dzsemál és İsmail Enver által. Ők ekkor a birodalom tényleges vezetői, a végrehajtó hatalom az ő kezükben van és végső soron ők tehetők felelőssé  elsősorban (a rengeteg alacsonyabb rangú tényleges végrehajtó mellett) az elkövetkező népirtásért.

Az Oszmán Birodalom 1914 novemberében belépett az 1. Világháborúba a központ hatalmak odalán. A régi ellenség, Oroszország ellenében hamarosan súlyos vereségeket szenvednek. A vereségekért a keleti orosz fronton harcoló oszmán erőkért felelős Ismail Enver az örményeket hibáztatja, akiket ezzel az oroszok pártján álló belső ellenséggé kiált ki - ok nélkül. Azt a tényt nagyítja fel és használja ki, hogy az orosz fronton harcoló oszmán erők örmény állományának egy kis része dezertál a harcok során. (Nagyobbik részük ezt nem teszi, helytáll!). Ennek következménye lesz, hogy az oszmán erők teljes örmény állományát hamarosan lefegyverzik, majd ezek nagy részét eljárások nélkül, vadállati kegyetlenséggel kivégzik. Ez már a népirtás részének tekinthető...
Már 1914 során propaganda-hadjárat indul azzal a céllal, hogy úgy állítsák be az örményeket, mint az oszmán birodalom bukását célzó belső árulókat, akik ebből a célból az ellenséggel szövetkeznek. A koholt vád, a nem létező veszély "elhárításának" első lépése az ápr. 24-én végrehajtott letartóztatási hullám, ami az eltervezett és hamarosan végrehajtott népirtás kezdetének tekinthető.
Ezt hamarosan követően, 1915 májusában a "három pasa" egyike, Mehmet Talat kezdeményezésére és az  Egység és Haladás Központi Bizottsága jóváhagyásával megszületik a Tehcir-törvény, ami felhatalmazza a kormányt és a hadsereget, hogy Anatóliából kitelepítsenek bárkit, akiről úgy "érzik", veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. Ezek a "bárkik" természetesen az örmények lesznek... Ezt követően törvényt hoznak a kitelepítettek minden vagyonának, földjének kisajátítására. Ezzel kezdetét veszi a "kitelepítések" megtévesztő elnevezése mögé bújtatott kegyetlen tömegmészárlás.

Az események valójában előre kigondolt tervek szerint zajlanak. A kormány és a hadsereg már létrehozott u.n. "munkás zászlóaljakat" és egy "Különleges szervezet"-et, amelyek más önkéntesekkel és a hadsereggel együtt majd elvégzik a piszkos munkát.
A terv szerint az otthonukat elhagyni kényszerítettek tömegeit gyalogosan a szíriai területen fekvő terméketlen sivatagi területre hajtanák. A hosszú és reménytelen út alatt a kitelepített millókat kirabolnák, szabad prédaként megerőszakolnák, megölnék és a maradékkal a nélkülözések, éhség és betegségek végeznének. Mindez meg is történt, leírhatatlan szenvedéseket okozva, elképzelhetetlen kegyetlenségek közepette. A tervet mintegy 25 ideiglenes koncentrációs tábor felállítása is segítette. Ezeket később lebontják, a nyomokat eltüntetik.
A népirtás 1916-ra gyakorlatilag befejeződik, az anatóliai örmény népesség sorsa megpecsételődött, a 20. sz. első, államilag elrendelt és végrehajtott nagyméretű népirtása ténnyé vált. Mindezt az antant jelenti, az akkori világközvélemény, főleg amerikai újságok tudósításai nyomán tudomást szerez az államilag végrehajtott népirtásról. Tudnak minderről a szövetséges Németország vezetői is - ők tán tehettek is volna valamit az ügyben, míg a háborús ellenfél antant országai nemigen.
A tömeges, szervezett népirtás főbb eseményei ugyan 1915-16 lezajlanak, de helyi "események" örmények legyilkolásával egészen 1923-ig történnek.
Örménynek lenni sokáig-sokáig ezután Törökországban takargatni való ténynek, veszélyes dolognak számít, ez érvényes bizonyos mértékben egészen a mai napig.

A "három pasa" a háború befejezésével kegyvesztett lesz, Mehmed szultán ellenük ( az Egység és Haladás Bizottsága megbüntetése céljából is) hadbírósági eljárást indít, aminek során másokkal együtt elítélik őket. Ők azonban ekkor már egy német hadihajó fedélzetén elhagyták az országot. Kettejükkel később örmény merénylők végeznek Németországban, a harmadik triumvirátus-tag az oroszországi polgárháború során veszti életét.

A török állam a mai napig tagadja a népirtás tényét. Ennek alapvető oka a vallási szempontokon és nacionalizmuson kívül az a tény, hogy a háborút követően kialakuló modernebb, Kemal Atatürk vezette szekuláris állam is alapvetően az ifjútörök mozgalom ideáin alapult, a mai vezetés pedig az újra iszlamizálás vonalát követi.

PS. A törökök által elkövetett népirtás elismerésének eseményeivel és körülményeivel egy 5 évvel ezelőtt írt blogbejegyzésemben már foglalkoztam, ami itt olvasható:

http://gordon.nolblog.hu/archives/2010/03/14/rmny_tragdia_-_a_tagads_anatmija/